Thorens TD-309 - Vízválasztó - hifipiac teszt

Két vagy három évvel ezelőtt jelentek meg az első hírek, hogy drasztikusan emelkedtek a hanglemez eladások világszerte. A trend az óta is töretlen, és bár a vinyl aranykorának számító hetvenes évek eladásai még messze vannak (és valószínűleg be sem hozhatók), egyre több zene érhető el fekete korongon, új és újranyomott kiadásban. Vajon eleget tesznek a lemezjátszógyártók is a növekvő igényeknek? A Thorens igyekszik: a tizenhárom tagú kínálatból (jönnek az új típusok is hamarosan) most a TD 309-est vettük górcső alá.

A 309-es típus a gyártó „modern” formatervű lemezjátszói közé tartozik, formája érdekes, mintha egy pajzsot vagy címert ábrázolna. Függesztett vázas készülék, három ponton feltámasztva, a lábakba rejtve a mechanikát. A működési elve egyszerű: mind a három lábban egy-egy, felülről állítható csavart szereltek, amely képes a köré telepített tekercsrugókat össze, illetve szétfeszíteni. Egy-egy láb két, teleszkópszerűen egymásba csúszó elemből áll, az említett csavar-rugó kombináció a belső hengerben van. A felfüggesztés gyárilag 4 Hz-re van hangolva, amely összhangban van a hangkar és a gyári hangszedő rezonanciafrekvenciájával. A külső hengerek a lemezjátszó alsó felén egymással összeköttetésben állnak, egy háromszög alakú teherviselő elemmel, amelybe a motort, a kapcsolót és a kábelezést rejtették. A motor, egy lapos-szíjon keresztül, hajtja a precízen kiegyensúlyozott alumíniumötvözetből készített szubtányért. A motor 12 Voltos feszültségről üzemel, a hajtásról egyenáram gondoskodik. A tápegység egy megszokott, „thorenses” külső dobozkában kapott helyet. Magát a motort (szinkronmotor) egy speciális, rugalmas henger zárja magába, amelynek feladata a káros rezgések elcsatolása a váztól. A sebességváltás a 33-as és a 45-ös fordulat között elektronikus és szabályozott. Az elektronika figyeli és folyamatosan korrigálja a nyomatékot és a sebességet, állandó fordulatszámon tartva a lemeztányért, amely üvegből készült, súlya tekintélyes: 2.3 kg. A TD 309-esre a Thorens saját fejlesztésű hangkarját, a TP 92-est szerelte fel. Ez a hangkar, a szubtányérhoz hasonlóan, alumíniumból készült, természetesen megfelelően kiegyensúlyozva. Megtalálható rajta az a kis gyűrű, amely segítségével a kiegyensúlyozást elvégezték. A kar végéről a fejszelvény levehető, megkönnyítve a hangszedő beszerelését. A TP 92 minden olyan beállítási lehetőséggel rendelkezik, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a hangszedőt pontosan beállítsuk. Így nem maradt ki a VTA, az antiskating (mágneses), a túlnyúlás és az azimuth állítási lehetőség sem. A kar csapágyazása Japánban készült, a karlift pedig nagyon precíz és erősen csillapított, kíméletes a tűhöz. A beállítást részletes ismertető segíti, amely a száraz adatokon kívül információval szolgál a miértekre is. A Thorens egy alap MM hangszedővel szereli a 309-est, a TAS 267-el, ami nem más, mint egy AT95 EB. A készülék doboza magában rejt egy sablont, amely segítségével a párhuzamosságot és a túlnyúlást is könnyedén beállíthatjuk. A forgalmazó egy másik, komolyabb Audio Technika hangszedőt csomagolt a lemezjátszó mellé, méghozzá a népszerű AT440 MLb-t. Egy hangszedő installálása mindig kényes dolog, talán ez igényli a legösszehangoltabb mozdulatsort, nem véletlen, hogy a Thorens sok esetben előre beszereli a gyárban. A TP 92-es kar öthuzalos vezetékezést tartalmaz, amelyből egy a földelés, ezt a fejszelvényre kell csatlakoztatni, a többi négyet pedig a hagyományos színkódok alapján a hangszedőhöz. Nem árt, ha mérőlemezünk is van, e nélkül hosszadalmasabb és kevésbé pontos lesz a beállítás. Szerencsére ilyesmi akadt a lemezek között, a tűnyomást pedig egy digitális tűmérleggel állítottam be (új hangszedő lévén az optimálisnál picit magasabbra) 1,5 grammra. A kar mágneses antiskating tárcsája, jobban mondva a megadható intervalluma még éppen kezelni tudta a 440-es AT hangszedőt. A TD 309-es nem rendelkezik fixen bekötött összekötőkábellel (a dobozban azért van egy aranyozott csatlakozójú egyszerűbb darab), ezért én a saját, ezüst Siltech drótommal kötöttem be az előfok MM fokozatára. A teszt részét képezték még a következő Thorens kiegészítők: parafa és gumi elegyéből készített lemezalátét (gyárilag egyszerű filc borítja az üvegtányért), stabilizátor és egy különlegesség: HiDiamond Phono 0 összekötőkábel. Ezekre majd a későbbiekben térnék ki, most következzék a TD 309/AT 440 produkciója. A meghallgatások során a parafa és gumi alátét volt végig a lemezjátszó üvegtányérjára fektetve, a gyári filc később került csak fel, kontrollként. A tesztlemezeket igyekeztem ugyanúgy válogatni, ahogy nem olyan rég a TD 203-as lemezjátszó ismertetőjénél is használtam. Mivel a 309-es több mint két hetet töltött nálam, az első 20 óra lemezidő kötetlen zenehallgatással telt, megadva az új hangszedőnek az akklimatizálódás lehetőségét. Az AT hangszedő technikai paramétereiről most nem írok, minden információ elérhető róla, a lényeg, hogy papíron jó választás ehhez a lemezjátszóhoz.

„Jacques Loussier Play Bach No. 2" (Telefunken-Decca - SLK 16668-P, 1963, VG+). Az első két track (A oldal, „Allemande” és „Corrente”) hamar kideríti a rendszer gyenge pontjait. Ha valaki nem mozog otthonosan ebben a műfajban: Jacques Loussier francia zongoraművész, zeneszerző, a jazz és a klasszikus stílus egyik összeboronálója, a „Play Bach” ötlemezes sorozat alkotója. Zenésztársai ezen a lemezen Christian Garros (dob) és Pierre Michelot (bőgő). De milyen bőgő? Hát kérem, fantasztikus. Szinte érezni, ahogy a tű a barázdába mar, mélyre, mint egy barlang. És úgy is szól: öblösen, a tranziensek lebegnek az éterben, érezni a húrok mögött lévő erőt, tapintani a hangszert. A zongora is derekasan helytáll, annak ellenére, hogy a felvétel 1959-ben készült és, mint tudjuk, akkortájt még küzdöttek ennek a hangszernek a rögzítésével. A teteje ezért nem túl acélos, kissé sápadt, lefelé lépegetve az oktávokon viszont erőteljes, már-már drámai. Akárhogy is, a zeneműbe integráltsága tökéletes, a dobos cintányérja pedig hiánytalanul megvan, szinte tökéletes a reprodukció. A „Corrente” különösen nehéz darab. Játszani is, de visszaadni meg pláne. Itt és most a halk részek folyékonyak, az időbeni történések sokkal követhetőbbek, mint annak idején a 203-as Thorensen. A basszus végig jelen van, de nem akar uralkodni, jelenléte visszafogott, de pont ez a háttérbe húzódás tolja előtérbe a finom dobjátékot (elsősorban a cintányért) és zongorát. Élvezetes, összeszedett játékával már a teszt elején jó pontokat szerzett nálam a TD 309-es lemezjátszó. A régi nyomás után következzék egy új lemez, a Pink Floyd tavaly kiadott, újravágott albuma, a „Division Bell” (Parlophone, 0825646293285, EU, 2014, M). Felbontás. Ez volt az első, ami az eszembe jutott az első lemezoldal indulásakor. A tűzropogás, az égő és hamvadó fa pattanása, az éjszaka hangjai képesek vizuálisan is megidézni a meleget, ha jó a rendszer. Van ebben a pár másodpercben valami, összesűrítve az emlékeket, amikor a zene és a befogadó közösen hoznak létre valami újat. Ez az a pillanat, amikor befogadjuk a zenét, ehhez pedig szükség van egy jó láncra. A Thorens képes egy jó lánc részévé válni. Ezt bizonyítja a „What Do You Want from Me”is: Gilmour és a háttérénekes hölgyek koherens, éteri tisztaságú hangja elevenedett meg előttem, a gitár pedig roppant természetesen, helyenként hosszan zengő kitartással szólalt meg. A B/3-as nóta, a „Pole Apart” tág és mély teret rajzol fel, az AT hangszedő precízen követi a barázdákat, a belső spirálon található torzításokat különösebb anomália nélkül lekezeli. Összességében precíz, ám mégis zenei a duó produkciója.

 A korábban kiadott „műsorfüzet” szerint most keményebb rockzene következik: Iron Maiden, „Powerslave” (EMI, 1C 064 24 0200 1, 1984, NM). A keményebb rockzene érdekes műfaj, főleg ha maradunk a lemezjátszóknál. Az a helyzet, hogy hiába van nekünk egy kitenyésztett, a végletekig finomított pörgetőnk, hozzá ugyanezek mentén megalkotott hangszedőnk, előfordulhat, hogy ezek a paraméterek kiölik a mocskot a rockzenéből. Mert az igazi rockzene mocskos. Mosdatlanul őszinte, karcos és zúzós. Néha felbukkannak olyan vélemények, hogy amelyik rendszeren a klasszikus zene jól szól, azon a rock is. Nem osztom mindezt. Kifejezetten nem szeretem, ha finomkodó megszólalást hallok. Hangszedő kérdése (persze a hozzáillő karral) az egész. (Tartok is egy lemezjátszót csak rockzenére.) Szóval TD 309 és az Iron Maiden: meglepően energikus hang fogadott, megvolt a zenének az a sebes sodrása, ami nélkülözhetetlen a műfaj élvezetéhez. Ebben segítségemre volt a hangszedő transzparens, jó felbontása is, valamint hogy nem hagyta masszává olvadni a hangokat. Definiált, jól megkülönböztethető hangszerhangokat produkált, amik összeálltak azzá, amivé Dickinsonék szánták. Rockzene kipipálva, hallgassunk bele most Miles Davis „Kind of Blue”-jába (CBS - 460603 1, 1987, NM). Tiszta és feszes az alapbasszus, a cinek teteje picit grízes és dominánsabb, mint kellene. Azonban ennek a lemeznek, ennek a hangszernek a korrektebb megszólaltatása már a drágább MC hangszedők sajátja. A trombita játékos, élettel teli, ebben az összeállításban már inkább belátunk a barázdák közé: észrevenni az érzelmeket is, sőt, helyenként némi virtuozitást is felfedezhetünk Davis játékában. A zongora hangjai is barátságosak, megvan a teste, fényes a teteje, alul pedig megfogott, szervesen illeszkedik a hangfolyamba. Az utolsó alaplemez, mielőtt a kiegészítőkre térnék, egy Karajan (és a berlini filharmonikusok) válogatásalbum (Deutche Grammophon Signature - 415 201-1,1972, NM). Először: Pachelbel (A1, Canon, G-dúr). Lágyan, hömpölyögve indul a zene, a nyújtott bevezető dallamokat jól átfogja a Thorens, a halk részek is tiszták, az átmenetek természetesek, a dinamikatartomány viszont csak átlagos (elsősorban a hangszedő miatt). A csembalók hangja szárnyaló, a zenekar játéka emelkedett, méltóságteljes, bevon a zenébe. A becsatlakozó vonósok cizelláltan, kicsit félénkebben húzzák, de azért az összhang, ami elengedhetetlen a klasszikus zenei élvezetekhez, megvan. Vivaldi Négy Évszak (A2, Tavasz, E-dúr, E-major): a gyorsabb előadást jól követi, teret is szépen rajzol, a hegedűk lebegnek, közép tájt pedig, a lassú rész lágyságát figyelemreméltóan jól adta vissza. Klasszikus zenén is megfelelt, jó, nyilván nem egy Oracle/Koetsu páros, de kellemes meglepetést okozott.

A Thorens a lemezjátszók mellett természetesen kiegészítőket is gyárt. Többek között lemezleszorítót is. Általában az ilyen, lemezre helyezhető súlyok a rezonanciák csökkentését, a stabilabb felfekvést biztosítanák. Rengeteg féle kapható a piacon, léteznek egyszerű, egy anyagból kimunkált és összetettebb darabok, ha pedig a lemezjátszó kialakítása megengedi, csavaros, menetes leszorítót is használhatunk. A Thorens stabilizátora fifikás, több részből áll. A középső, nagyobb hengert nyolc kisebb henger veszi körbe, a kis hengereket egy, a stabilizátor külső oldalán végigfutó dupla gumigyűrű szorítja a nagyobbhoz. A kis hengerek alján vastag, filcszerű anyag található, ez érintkezik a hanglemezzel, súlya 550 g, tehát a nehezebbek közé tartozik. A másik kiegészítőről már tulajdonképpen volt szó, hiszen a parafa-gumi keverékű alátét folyamatosan a lemezjátszón volt. A tervezők gondoltak a hanglemezek középső papír lemezcímke okozta vastagodására is, így az alátét középső részén kiképezték ennek a helyét. Így a lemez egyenletesen tud az alátétre feküdni és a karmagassággal sem kell annyit és annyiszor játszani. És ha már itt tartunk, függesztett vázas lemezjátszók és nagyobb tömegű leszorítók együttes használatakor a VTA-t mindenképpen ellenőrizni szükséges, és ha kell, a kívánt mértékben utána állítani. Visszatérve az alátétre, azt gondolom, a hatása egyértelműen jó volt, ezt kicsit lentebb egy negatív ellenpróba fogja megerősíteni. Bekerült még a rendszerbe egy analóg összekötő is, az olasz HiDiamond cég speciális, lemezjátszókhoz készített Phono 0 típusú kábele. A saját földelő vezetékkel rendelkező összekötő alacsony ohmikus impedanciával (0,09) rendelkezik, szerkezeti felépítése követi a márka többi kábeleinél alkalmazott 4VRC OFC technológiát. A kapott kiegészítők rövid tesztjéhez egy, általam jól ismert és kedvelt albumot választottam: The Scott Hamilton Quintet, „The Right Time (Concord Jazz – CJ-311, 1987, NM). Minden esetben az A oldalt hallgattam végig, először kiegészítők nélkül, a Siltech összekötővel: a szaxofon színes és árnyalt, légiesen könnyed. Mesél, méghozzá szívből. Egy történet kibontakozásának fültanúi lehetünk (A/2, If I Love Again). Egészen biztosan nyár van, kora este. Vízpart szélén ül a főhős, egy füstös kisvendéglőben, valamikor a harmincas évek végén, még a háború előtt. Tekintetét a folyó felé veti, szájából cigaretta lóg, a felszálló füst eloszlik a kerthelység homályában. Vár valakit, közben ábrándozik. Valakiről. Talán éppen őt várja. A pincér odalép hozzá, diszkréten köhint egyet, még véletlenül se szeretné megzavarni a vendéget. 

Ezek a sorok természetesen csak a képzeletem szüleményei, de talán jól jellemzik az album hallgatása közben, az általa kiváltott gondolatokat. Ha jó egy rendszer, képes hasonló állapotba hozni hallgatóját. Legelőszőr kicseréltem a Siltechet a HiDiamond Phono 0-ra: nyugodt hangú, kiegyenlített kábel, egészen jó felbontással. A felső tartománya bársonyosan puha, kerekített, olyan szelídítős, de még nem komótos. Középtartománya információban gazdag, a kerekítettség itt is megvan, de kevésbé dominál, mint a magasaknál. Azért nem fedett, inkább kellemes. Más, mint a Siltech, az izgágább, gyorsabb, de az is színez. A Phono 0 basszusa omlós, mint a nagyi vasárnapi sütije, ezért könnyen csúszik, nem kell hozzá a tea. A zongorája nagyon jó: elegáns, szelíd, a tranzienseket megmutatja, kellemes hangolásával karcos rendszerek zabolázására alkalmas lehet, de önmaga okán is egy jó minőségű kábel, könnyedén illeszthető akár sokféle rendszerbe is. Olasz drót marad, jön a stabilizátor (meg a döbbenet): Hamilton és bandája bedobott egy kis töményt, mert felgyorsultak az események. Élénkség költözött a zenébe, főleg a szaxofonon hallani, kinyílt a hangja, az eddig kerekített cinek egy oktávval feljebb kerültek, talán a ritmus is feszesebb lett. Egészen érdekes hatása van ennek a plusz súlynak, azt gondolom, felért egy kábelcserével, mintha visszaraktam volna a hollandust. Ha nem a saját fülemmel hallom, talán el sem hiszem: az apró, eddig a zene fősodrában elvesző részletek kerültek elő, a bőgő definiáltabb, precízebb lett. Rendszerben kell gondolkodni, a Thorens is ezt teszi, saját lemezjátszóján működik a dolog. Végezetül visszakerült a lemez alá a gyári fekete filckorong, minden más maradt: kicsit megült a hangulat, a felharmonikusak kevésbé artikuláltak, főleg a szaxofonon mérhető mindez. De még mindig jobb a filc, mint a sima üveg: alátét nélkül nagyon kemény lesz a zene, csengő-bongó, kevésbé definiált.

A Thorens TD 309 az AT 440-es hangszedővel képes megugorni azt a szintet, ahol a hanglemez lejátszás már nem pusztán technikai feladat, hanem érzelmeket kiváltani képes, szórakoztató, a zenei történésekbe bepillantást engedő gépezet. Van ennél sokkal lejjebb és sokkal feljebb is. A vízválasztó szerepét azonban képes betölteni, kezdő analógosoknak akár végső megoldás is lehet, de a haladók is megfontolhatják továbblépés esetén.

forrás: hifipiac.hu