Ez volt az első alkalom, hogy nyugodt körülmények között ismerkedhettem meg egy Vincent elektronikával, amely ráadásul a gyártó egyik komolyabb darabja.
Ez volt az első alkalom, hogy nyugodt körülmények között ismerkedhettem meg egy Vincent elektronikával, amely ráadásul a gyártó egyik komolyabb darabja. Eddig nekem valahogy a perifériámra szorult ez a latinos hangzású (Vincent) márka, így amikor megkaptam, informálódni kezdtem, egyből kiderült, hogy a név mögött bizony egy német cég áll. Mondani szokás, az újszülöttnek minden új, de így legalább a kíváncsiságom csak növekedett.
Egy dolog biztos: az erősítő kivitele pazar. Rengeteg alumínium, igényes megmunkálás, finoman működő kapcsolók, hatalmas hűtőbordák, ameddig csak a szem ellát. Mert bizony vonzza a szemeket ez a megépítettség. Súlya, már csak emiatt is, tekintélyes. Nem volt könnyű az utcáról az emeletre felvinni. A kicsomagolás után, amely maga is masszív, (dupla doboz) elnézegettem egy darabig: négy forgókapcsoló uralja az előlapot, ebből a bal oldali kettő egy-egy hangszínszabályzó, amelyek természetesen kikapcsolhatóak. A jobb oldali kettő pedig a bemenetválasztó és a hangerőszabályzó. Alattuk egy bemart sávban kék ledek mutatják az 6 forrásból azt, amelyik használatban van, a bal szélén a Tone (hangszínszabályzó) ki és bekapcsoló gombja, a jobb szélen pedig extra Loudness-t adhatunk a hanghoz. Szokták mondani, nem való egy komoly erősítőre az ilyesféleség, de, mivel kikapcsolható, fogjuk fel extrának, aki pedig használni szeretné, használja. Középen, egy nagy kerek ablak mögött sejlenek fel a narancssárga fények, amiket az előfok csövei árasztanak, a sötétben adva egy kis kandallós feelinget a szobának. Ha képzeletben levennénk a Vincent fedelét, egy rendkívül rendezett, kulturált belső fogadna. Meg egy óriási trafó, középen, hátul. Az SV-237 a kedvelt 236-os típus utóda, jó néhány újdonsággal, átfésült kapcsolással. Ez utóbbit azzal a Frank Blöhbaum vezetésével végezték, aki a Thorens elektronikákat is készítette, sőt, részt vett a T.A.C. csöves erősítők tervezésében is. Leginkább a végfokozatot érintette az átdolgozás, aminek hatására egy erőteljesebb, a zenei tranzienseket még jobban megjelenítő erősítőt kaphatunk, amely sokféle, akár bonyolultabb impedancia menetű hangsugárzókkal is elbír. Erő az valóban van benne, hiszen 8 Ohmon 150, míg négyen 250 Watt áll rendelkezésre, csatornánként. Az előfok rész sem maradt változatlan az elődmodellhez képest: átdolgozták a kapcsolást, valamint új a csőkészlet is. Csőből hármat találunk, egy 12AX7-et és kettő 6N1P-EV típusút. Az anódfeszültségüket némileg megnövelték, ezzel stabilabb jelátvitelt értek el, valamint jó hatással volt a hangképre is: nőtt a felbontás és a dinamika, valamint kitolódtak a sávszélek is. Az átdolgozott kapcsolás a jobb jel-zaj arányban is megmutatkozik. A kor szellemével haladva beépítésre került egy USB-s DAC is, sajnos a nagyfelbontású anyagokat nem támogatja, 16 bit-es és maximum 48 kHz-es hanganyagokat fogad, de legalább nem kell hozzá semmilyen meghajtó programot feltelepíteni. A végerősítő része meglehetősen izmos, 8 ohmon 160, míg négyen 270 W-ot ad le, az első 10 W-ig tisztán A osztályban dolgozik. A hőt a méretes, az erősítő két oldalára szerelt hűtőbordák adják le. Akit bővebben olvasnának a tervezés körülményeiről, azok látogassanak el ide. Az SV-237, egy átgondolt csöves erősítő, mely minden porcikájáról sugárzik az erő és a német precizitás. Lássuk, a befektetett munka hogy alakul át hanggá!
Három plusz egy albummal készültem a meghallgatásra, a forrás egy angol CD játszó, a kábelezés Siltech, a hangsugárzó pedig egy amerikai nagymonitor volt. Elsőként Hugh Laurie „Let Them Talk” korongja került fel. A Vincent jó egy órás használat után éri el az üzemi hőfokát, ami alapból meglehetősen meleg, vagyis tényleg A osztályban működik ilyenkor. A hang is hasonló karakterű: puha és bársonyos, ami először az eszembe jut róla. Hiába, a csövek végzik a dolgukat. Haladva előre az albumon, engem is kezd magával ragadni ez a hangkarakter. Kicsit hátrébb dőlők, lehunyom a szemem, karomat összefonom, és valami elégedettségérzet kezd elhatalmasodni rajtam. Nem azt mondom, hogy elálmosodtam, de megnyugszom. Még a 10 W sem dolgozik, hiszen a vasárnapi ebéd után vagyunk, nem illik ilyenkor hangoskodni. Múlnak a percek, a tracklistára pillantok, közeleg a „Swanee River”. A kedvenc számom. Kipislantok az ajtón, a gyerekek játszanak, lekiáltok a földszintre a feleségemnek, hogy nem alszik e?! Nem, jött a válasz. Akkor én most kitörök kicsit a delej alól és felcsavarom a hangerőt. Ugyan nem tudom, mikor lendül át A-B-be a végfok, de fél hangerőnél biztosan. Húh, ez már túl hangos, picit visszaveszek: egyből felfrissülök. Megjönnek az energiák, ropogósabb lesz a banda játéka, tüzesebb az előadás. Ha a Vincent instant kávé lenne, büszkén viselhetné a dobozán a kettő az egyben feliratot. Na, azt azért nem mondom, hogy ilyenkor eltűnik minden melegség a zenéből, mert nem erről van szó. Az édes, kerekített dallamvilág megmarad, csak nagyobb csövön érkezik a zene. Fellelkesülve egy kis Metallicát teszek fel, a „Load” című albumukat. Kemény zene, kívánja a pörgős vasat maga alá. Gyorsan el is mondom, a rockerek nem fogják megtalálni a számításúkat ebben az erősítőben. Ahhoz túlságosan kifinomult a német karaktere. Nem tudja úgy elengedni a gyeplőt, ahogy azt a műfaj megkívánná. Ez nem túlságosan nagy baj, mert máshol viszont jól jön a megfontoltsága. Itt és most, mondjuk a „King Nothing” című számon, a dobokat nem üti meg olyan vehemenciával, ami szükséges lenne, ellenben a cintányér egészen parádés, ahogy a közép és felső tartomány is kellően tiszta. Na, sebaj, következzék most egy kis modern, ám mégis hagyományőrző dzsessz: Chihiro Yamanaka, „Outside by the Swing”. Ez a „terep” való a Vincentnek! Amikor érzelmeket kell átadni, amikor van idő és tér elmesélni egy történetet, amikor nem kell siettetni ezt a mesét… Ilyenkor andalító és fűszeres a Vincent hangja, lágy és kerek, hiszen fűtenek a csövek és a hangerő is visszakerült korábbi helyére. A „Teared Diary” például fantasztikus, lágyan omló selyemre emlékeztet, a kép annyira plasztikus, hogy szinte érzem a bőrőmön a borzongást. Az egész album hamar lepergett, mert etette magát a 237-es, később sorra raktam fel a jazz lemezeimet. Ami nagyon tetszett, az a fúvós hangszerek prezentációja. Egy kellemesen kerek, de mégis érces, rezes hangot hallottam, bántó él nélkül. Végezetül klasszikus zenével kínáltam meg németországi vendégemet. A kiválasztott lemez Csajkovszkij Hattyúk Tava című balettje lett, ami, amellett, hogy az egyik legtöbbet játszott balett, sokféle hangszert felvonultató, a teljes láncot megdolgoztató előadás is egyben. A zenekar óvatosan kezd bele a darabba, lassan indul a felvezetés, a frissen szedett gyümölcs helyett zamatos, pár napot érlelt termést kóstolhatunk meg. A csövek fűszeressége átjárja a zenét, a vonósok lágyan ívelő dallamot játszanak, a bőgő energiái megvannak, talán egy picit a precízségből, a megfogottságból áldoz csak fel a Vincent. A klarinét és a fagott azonban most is nagyon jól szól, zenei és összeszedett. Nagyon tetszett a rézfúvósok produkciója, a kürtök ércesen, szárnyalva töltötték meg a szobát, a tuba pedig megremegtette a légteret. A lecsengések tiszták és hosszúak, összességében tetszetős és egységes előadást hallottam.
A Vincent SV-237 egy egyedi hangolású erősítő, amelynek karaktere összetéveszthetetlen. Kellemesen ötvözi a csöves és a félvezetős technológiát, de inkább az „igazi” csövesek hangzásvilága felé kacsint, azokból is a bársonyosabb, kerekebb hangúak felé. Azért az erő is megvan benne, mindemellett a megépítettsége is első osztályú. Érdemes meghallgatni annak, aki ezt a karaktert keresi.
