lumin-d1-teszt

Már nem kell annyira gazdagnak lennem. Tudom, minden relatív. A gazdagság is, és a hangminőség is. A D1 állítólag kevesebbel van elmaradva az A1-től hangban, mint amit a pénztárcánk apasztása indokolna. Leültem hát meghallgatni.

Egész szépen kibővült a kezdetben csak egy készülékből álló Lumin paletta. Jelenleg négy lejátszó közül válogathatunk: a csúcs S1-et követi a már nálunk járt A1, az alatt a T1, a sort pedig a D1 zárja. Az árak is nagy szórást mutatnak, hiszen a legdrágább és a legolcsóbb Lumin között hárommillió forint a különbség! Ez így elég durván hangzik, és a félmillió is elég nagy összeg ahhoz, hogy legyen mit számon kérni a D1-en. Nem csak azért hasonlítanám az A1-hez, mert az már járt nálam, hanem azért is, mert a műszaki tartalmát is ettől a modelltől örökölte. Na, azért nem mindent, azt gyorsan tegyük hozzá. Ami első blikkre feltűnik, az a készülékház mérete és kidolgozása. Az egy alumínium tömbből mart ház átadta a helyét egy jóval egyszerűbb, (talán már túlságosan is egyszerű) lemezborítású laknak, aminek már csak az előlapját uralja a vaskos könnyűfém. A kijelző mérete és logikája megmaradt, ugyanúgy nehezen olvasható, de legalább szép tipográfiát használ. Gombot csak egyetlenegyet találunk rajta, azt is hátul kell keresni, ő lenne a főkapcsoló. Szintén arrafelé kell keresni a csatlakozókat, az A1-hez hasonlóan itt is egy elég hosszú „árnyékoló” lemez alá, mögé rejtve. Van rajta egy pár RCA, egy pár XLR analóg kijárat, egy BNC-s S/PDIF kijárat, földelő csatlakozó, 2 USB A típusú bemenet és természetesen egy RJ45-ös hálózati csatlakozó. HDMI kijárat ennyi pénzért nem jár. A készülékhez egy egyszerű külső tápegység jár, ami 12V DC-t állít elő a D1 számára. Biztos vagyok benne, hogy egy tápcsere nagyot lendítene a hangon, hiszen már gyártanak ilyen tuningot az A1 számára is. A Lumin D1 fedelét levéve azonnal kiderül, hogy itt bizony jelentős egyszerűsítés történt a nagytestvérhez képest. A Lundahl LL7401-es kimenőtrafókat egyszerűbbre cserélték, maradt viszont a csatornánkénti Wolfson WM8741-es DAC chip. Szoftveres, és a lejátszható formátumok terén viszont megegyezik az A1-el. Egy apró megjegyzés: a nálam járt A1 annak idején nem tudta működésre bírni a külső merevlemezt, a D1-nek azonban ez a mutatvány semmi gondot nem okozott. A meghallgatásokat ezért az arra összeválogatott hanganyaggal végeztem, de természetesen semmilyen problémába nem ütköztem, amikor NAS-ról (MinimServer) hallgattam zenét. Az irányítást egy Nexus7-es táblagépről végeztem, a Linn Kinsky szoftvert felhasználva. Az összekötőkábel (RCA) egy ezüst/arany Siltech volt.

lumin-d1-teszt

Mielőtt a hangi jellemzésbe belevágnék, megemlíteném, hogy a Lumin kimeneti jelszintje az átlagnál magasabb. Nem tudom a pontos értéket, de a 2 V-al operáló CD játszómhoz képest legalább 30-40 százalékkal magasabb volt. Másik észrevételem a táblagépes kezeléssel kapcsolatos: az A1 gördülékenyebben reagált a könyvtárlista beolvasására, a parancsokra. A D1-nél azért érzékelhető volt némi kis gondolkodás, de lehetséges, hogy a router állt nagyobb terhelés alatt. Az is tény, hogy a lejátszás minden esetben a puffermemóriából történik, legyen szó akár NAS, akár külső adathordozós forrásról. Így aztán ide először Hugh Laurie, „Let’ Them Talk” című albuma került be, elsőként a címadó dal, a „St. James Infirmary”. A szám közben, némileg elmerengve gondolkodtam el rajta, mennyire, de mennyire fontos a forrás minősége. Sokat hangoztatott nézet ez, mégsem evidens. Sőt, a kezdők gyakran beleesnek abba a hibába, hogy már túl vannak a sokadik erősítő és/vagy hangsugárzó cserén, de még mindig ugyanazt a lemezjátszót hallgatják. Némiképp a Linn filozófiájával értek egyet, bár 8-1-1-es felállást túlzónak tartom, de az biztos, egy jó forrást feliratnák mindenkinek az orvosnál. Utoljára akkor hallottam ilyen jó hangot, amikor nálam járt az A1. A D1 nagyon hasonló karakter. Laurie tiszta és artikulált énekhangja, az egységes, folyékonyan áramló zene rögtön levett a lábamról, kvázi régi ismerősként üdvözöltem. Nem szeretem a szélsőségeket, nem vagyok a híve egy termék (n)agyondicséretének sem, de a D1 is képes volt tisztán a zenére koncentrálni. Le és felrakódás-mentes megszólalása irigylésre méltó. A zongora tiszta, világos, testes hangja, lecsengései, a levegőt megmozgató rezgései nehezen utánozhatóak. A „Six cold Feet” gitárja, mintha tényleg ott szólna mellettem, rezgései szinte tapinthatóak, de mindez nem öncélú mutogatás, hanem képes zenévé kovácsolódni. A szaxofon, viszonyítva az A1-hez, karcosabb, kevésbé kiműveltebb, önmagához viszonyítva azonban majdnem kifogástalan. Erős a kezdés, meg kell hagyni. Jófajta jazz következik, Super Trio, „Live at the One World Theatre, a szám címe: „Sicily”. Óh, de nagyon finom hangja van annak a zongorának… Elég hosszú a műsor, hogy megmártózzam benne, mint egy hűvös, hegyi tóban, de mégsem fázom, mert a zene szövete körbevesz, melegen tart. Nem maradunk le egyetlen egy történésről sem, mégsem fáraszt, inkább megnyugtat. McBride bőgője már-már virtuóz, a D1 basszusa megfogott, precíz. Ezt csak megerősíti a fantasztikus dobjáték, patyolat tiszta hangokkal, dinamikával, fantasztikus térleképzéssel. A zene leválik a dobozokról, a Lumin már nem egy eszköz, hanem maga a cél, ami szentesíti a zenehallgatást. A koncerthangulat száz százalékos, az ember lelke pedig boldog. Mark Knopfler már régen szerepelt a tesztanyagok között, ezért most őt hívom a színpadra, a „Shangri-La” album címadó dalával. Focis nyelven szólva, helyzetbe hozta ezt a nótát is a Lumin. Shangri-La egy távoli, számunkra ismeretlen terület, ki-ki a saját világát, álmait, vágyait képzelheti bele. Ebben segíthet Knopfler, mert hangulatba tud hozni. Márpedig tud. Ha hagyjuk, akkor játszik az érzelmeinkkel, hagyja elkalandozni gondolatainkat. Ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk. Kell ennél több? Ha tovább kalandozunk a lemezen, előbb utóbb eljutunk Paraguay-ba, ahonnét képeslapot is küldhetünk haza. Az énekhang itt is megőrzi tisztaságát, az általános hangkép definiált, színes, a ritmustartása drágább készülékeket idéz. Elég ritka az a készülék, amivel maradéktalanul elégedett tudok lenni (odahaza, saját rendszerben), az A1 után a D1-es Lumin egy ilyen készülék. Utolsóként Santana „Shape Shifter” albumát hallgattam meg. Ez az album (már sokszor írtam róla) igazi minőségi zene. Illik a Luminhoz. A hangkép hihetetlenül definiált és precíz, de e két jelző egy percig sem ment a zeneiség rovására. Épp ellenkezőleg! Minden hang, minden instrumentum nem önmagáért létezik, hanem, bár önmagát adja, de csak ezért, hogy összeálljon igazi (öröm)zenévé. A „Mr. Szabó” olyan textúrákat rajzolt elém, olyan mélységekig bontotta le a hangokat, amit nagyon kevés készülék tud. Letisztultság és sziklaszilárd magabiztosság, talán e két szó jellemzi a Luminok teljesítményét.

lumin-d1-teszt

Nem sokban marad el a D1-es Lumin az A1-től, amiben természetesen szerepet játszhatott a tesztkörnyezet korlátoltsága. Én nagyon tudtam szeretni ezt a lejátszót is, mert rávilágított, a forrás mennyire, de mennyire fontos. Az árcédula sokkal barátságosabb összeget mutat, kevesebb, mint harmadáron juthatunk hozzá, mint egy A1-hez. Nem hallottam ennyivel rosszabb hangot, engem meggyőzött.