audio_flight_one_teszt
 
Ismét olaszországi kirándulásra invitáljuk olvasóinkat – persze csak képzeletben –, ám most kissé délebbre utazunk a megszokottnál. Az audio specialisták az ország gazdasági súlypontjához igazodva jellemzően az északi tartományokat részesítik előnyben, az Audia Flight azonban a főváros tőszomszédságában alkot. Kortársaim számára Civitavecchia inkább Gianni Rodari szürreális mesekönyvéből lehet ismerős, az 1996-ban alapított high-end manufaktúra miatt viszont a hangzáskultúra magasiskolája is méltán juthat eszünkbe a kikötővárosról.

Bár a high-end elsősorban hangminőségi kategória, általában azt tapasztaljuk, hogy az osztályon felüli hangzáshoz sajnos a luxuscikkhez illő árfekvés is szériatartozék. A hangtechnikát viszont – talán mert státuszszimbólumnak gyakorlatilag alkalmatlan – ritkábban viszi tévútra a pénz, mint más hedonista javakat, amiket az extra ráfordítás nem feltétlenül tesz funkcionálisan alkalmasabbá: egy sportkocsi nem a szemfényvesztő felszereltség miatt élvezetesebb, egy karóra nem az aranyozástól precízebb. Ilyen gondolatok szóba sem jöhetnek az Audia Flight kapcsán, különösen nem a hivalkodást másokra hagyó One II esetében. A gyártó három – Three, Classic, Strumento – termékcsaládja közül a középsőbe tartozó integrált erősítőbe aligha szerelmesedik bele az ember első látásra, a külsőt a dizájn helyett a funkcionalitás uralja, nincs mese, az érte kifizetendő kisebbfajta vagyon ellenértékének valahol belül kell lennie. Testméretei átlagon felüliek, tömege még inkább, a másfél centi vastag, kétszeresen lenyesett élű, szálcsiszolt felületű alumínium előlap sem teszi könnyedebbé, viszont enyhe túlnyúlásokkal igyekszik palástolni az egyszerű, sötétszürkére szinterezett lemezkasztnit. A felhasználói felület tehát nem az a formatervezési ötletparádé, kiválóan illik rá a letisztult jelző, a pár, közös fészekben ülő, szintbe süllyesztett nyomógombhoz és a forgatókapcsolóhoz mégis egész szép szolgáltatáskínálatot kapunk: a forráselnevezések módosíthatók, állítható a csatornabalansz, bemenetenként a relatív hangerő, fordítható a fázis, némításkor, készenlétbe kapcsoláskor szép fokozatosan lehúzza a hangerőt a 8 bites mikrokontroller. És akad némi ergonómiai bukfenc is, pl. a csak majdnem középen ülő, hatalmas, pontmártrixos kijelző kékje pont az az árnyalat, amely a 8 fényerőfokozat bármelyikében képes a szemet ingerelni. Még nála is furcsább, de persze megszokható a hangerőszabályzás viselkedése, ami éppen fordítva érzékeny az elforgatás sebességére, mint várnánk: ha jól megpörgetjük a lendületből forgó gombot, lustán mászik le-fel a dB érték, szép nyugodtan kell tekergetni, hogy begyorsuljon. Az meg egyszerűen csak kényelmetlen, hogy a forgatókapcsoló bemenetválasztó üzemmódban túl érzékeny, ráadásul muszáj kivárni, míg letelik a bemenetváltásra szánt pár másodperc, hogy ismét állíthassunk a hangerőn. Valószínűleg ezzel a kellemetlenséggel nem küzd, aki a távvezérlőt használja, de mivel az valahogy kimaradt a csomagolásból, csak képen sikerült megcsodálni a fémtömbnek tűnő, karakteres kiegészítőt.
Szerencsére az Audia a műszaki részletekkel kapcsolatban nem burkolózik teljes hallgatásba, sőt, meglehetősen büszkének tűnik a szokásos, feszültség-visszacsatolásos differenciális erősítőkapcsolás helyett áram-visszacsatolást alkalmazó megoldására, amely magas fokú linearitással hívja fel magára a figyelmet, emellett igen stabil, így jól kezeli a nehezen hajtható, bizonytalan impedanciamenetű hangsugárzókat is. Ahogy a Ferrari 430, úgy a One II is jobban mutatna átlátszó géptetővel, persze akkor oda az árnyékolás, így aztán rejtve marad az előerősítő blokk a jelút röviden tartása miatt a hátlapra szerelt áramköreivel és két külön kis toroid trafójával. Még látványosabb lenne a már ránézésre duál mono felépítésről árulkodó két független végfok modul, mindegyik a maga dedikált, 300 VA-es toroid trafójával és összesen 40.800 μF kapacitást biztosító kondenzátorbázisával. Minden ellenállás 1%-os tűrésű, alacsony zajú fémfilm típus, a kondenzátorok Roedenstein és Philips gyártmányok, az összes tranzisztort a Motorola szállítja.
Idáig még nem említettük, de egyáltalán nem lényegtelen tény, hogy a One II-t teljes értékű hatcsatornás előerősítővel szerelik, így lejátszónk 5.1-es kimenetéhez kötve és további 3 csatornányi végerősítővel (pl. a sorozattárs FL 3.100 végfokkal) megtámogatva még a házimozi erősítőt is képes kiváltani. Az 5.1 be- (és ki)meneten felül kapunk még 4+1 vonalszintű sztereót is (utóbbit szimmetrikus Neutrik XLR aljzatokkal), a hangsugárzók felé két pár banánaljzatot, kapcsolóval ellátott tápaljzatot, hogy csak a lényegeseket említsük.

 Audia Flight one

Szimfonikus zenén finoman szőtt, a fület selyembe csomagolt bársonyként simogató, szinte édesdeden lágy a hangzásvilág, akár vákuumcsövesként is nyugodtan eladhatnák a One II-t. Érzelmeket átadó, egyszersmind érzelmes a megszólalás, a hegedű pillekönnyű, de messze nem jelentéktelen, nagyon is gazdagon árnyalt, sokszínű és sokoldalú hangszerként jelenik meg, elsőrendű hangulatfestő eszköz. De a kíséret sem akármilyen, olyat alakít a One II, amire csak a legszínvonalasabb erősítők képesek, lenyűgözően teljes, változatos a hangkép, párját ritkítja az átfogó, hiteles előadás, rengeteg levegő lengi körül, élettel telítődik a produkció. Megtévesztően valószerű a megjelenítés egészen a dinamikai csúcsokig, nem bicsaklik meg a rendszer és nem próbál meg erőn felül teljesíteni, a nagy energiájú, gigantikus hangképzés helyett a hanghűségre, a pontosságra, a harmóniára koncentrál, nem véletlenül ilyen fülbemászó a muzsikája. Részletezés dolgában is maximálisan zenei oldalról közelítve jár el, kevésbé vannak most jelen a háttéresemények, a karmesteri gesztusok, inkább csak a mester visszafogott dúdolására figyelünk fel, túl sok környezeti zaj nem vonja el a figyelmet az előadásról. Kár is lenne érte, mert pazar térben helyezi el erősítőnk a versenyművet, áthatóan erőteljes a térhatás, egészen kivételesnek érezhetjük az alkalmat, és szájtátva, csukott szemmel figyeljük, ahogy akkurátusan berendezett koncertteremmé változik a nappalink, és beköltözik a komplett szimfonikus zenekar. Egyedül a nagyszabású drámaiság, a súlyos erőteljesség hiányzott idáig a hangzásvilágból, de Andrea Bocelli Verdi albumától ezt is megkapjuk, semmi sem áll a Di quella pira temperamentumának útjába. Nagyon meggyőző a hangterjedelem, a tenor kedvére kimozoghatja magát, intenzív jelenlétű, de nem erőltetett, közvetlen, de nem tolakodó. Remekül megtalálja a hangot egymással erősítő és hangsugárzó, masszívan informatív és perspektivikus a közös erővel kiépített színpadkép, egészében és részleteiben is ízig-vérig ínyenceknek való csemege.
Jazzkoncerten is átható a profizmus, pezseg a hangulat, mégis letisztult a megjelenítés, pazar a Pawnshop sztereóképe, egy szó, mint száz, rendkívül szórakoztató így a zenehallgatás. Komplex a hangzás, és valahogy mégsem terheli túl a figyelmet, a hangszerek egyöntetűen remekelnek, de ha valakit mégis ki kellene emelni közülük, akkor csakis a nem mindig tökéletes, de most makulátlanul hiteles zongora lehet az. A sávszélek példás keretbe fogják az előadást, hűs csörgődob, életrevalóan élénk cinek húzzák élesre a fókuszt, a tamok, a lábdob és a nagybőgő nagy önfegyelemmel, mégis felszabadultan adja a taktust. És persze némi hard rocktól sem jön zavarba a One II, a Deep Purple kimunkált, masszív, feszes dalaiban most talán az a legjobb, hogy egyszerűen nem tudnak túl hangosan szólni, szemérmetlenül feltekerve sem tolakodnak a közepek, egészen elképesztően egyenletes az átvitel. Szépen, szurkálódás nélkül világítanak a cinek, az ének-gitár-orgona szólistahármas karcmentesen is nagyon hatásos, a súlyos lábdob nem tapos bele a basszgitár dallamába, na így kell huligánkodás nélkül ütős kemény zenét játszani.

Előfordul, hogy kifogunk egy-egy kiemelkedő ár-minőség arányú készüléket, a hétköznapok hősét, amivel jóval drágább konkurensek hangzását is elérhetjük, akár meg is haladhatjuk, így jó szívvel ajánljuk az érdeklődő figyelmébe. Jelen esetben a másik oldalra látogattunk, arra a minőségi szintre, amit nemhogy kevés pénzből nem lehet kihozni, de hasonló ráfordításból sem feltétlenül sikerül. Az Audia Flight One II. viszont alaposan beletalált. Ez az erősítő gyakorlatilag mindenre jó, sőt, a hétköznapi zenékhez szinte már túl jó is, mert igényes műveket tolmácsolva tudja igazán kifutni magát, s ha értő fülekre talál, biztosan felkelti a birtoklási vágyat.

Zajácz Tamás


Audia Flight One II
Teljesítmény: 2 x 100 W / 8 ohm
Frekvencia-átvitel: 3 Hz – 500 kHz
THD: <0,05%
Jel-zaj viszony: 105 dB
Méretek: 460×153×466 mm
Tömeg: 26 kg
Ár: 2.150.000,- Ft 
Forgalmazó: Stream Audio
Tel: 30/211-5253
www.streamaudio.hu

Forrás: www.hifipiac.hu