Audia Flight Cd One M teszt

Alig múlt fél éve, hogy szerepelt lapunk hasábjain az olasz high-end gyártó Audia legkomolyabb integrált erősítője, a Flight One II. A Classic sorozat csúcsán álló erősítő nagyon kedvező fogadtatásra talált, nekem pedig most volt szerencsém a hozzá árban és műszaki színvonalban is passzoló, elsősorban kompaktlemezek lejátszására tervezett CD One M-et véleményezni.

A zeneipari statisztikák alapján egyre borongósabb képet fest az ezüstkorongok terjesztése. Nem elég, hogy a fájl alapú megoldások veszélyeztetik nem csak a lemezek értékesítését, hanem a vasakét is, csak tetézi a bajt a minőségi kiadványok hiánya. Szóval nagy fába vágja a fejszéjét az a gyártó, aki invesztálni mer nagyon komoly cd játszó fejlesztésébe! Az Audiáról, mint cégről már volt szó a hivatkozott erősítő tesztjében (sőt, alig egy hónapja járt nálunk az Audia Flight FL Two erősítő is), szóval nekem az a kellemes feladat jutott, hogy rövidre fogjam a bevezetőmet. Beszélek helyette inkább erről a míves készülékről. Nem mai gyerek, ha hiszik, ha nem, a legelső verziója valamikor 2003-ban mutatkozott be! Azóta megélt néhány frissítést, amelyek leginkább plusz szolgáltatások beépítését jelentették. Sajnos a gyártó elég szűkszavú a műszaki paramétereket illetően, így kis nyomozásba kellett kezdenem. Annyi bizonyos, hogy egy 24 bites, 192 kHz-es mintavételezésű, mindent felkonvertáló Cirrus Logic gyártmányú (CS43122) DAC végzi az érdemi munkát. A körítés sem mindennapi, hiszen a belsejében három szeparált toroid transzformátor látja el tápfeszültséggel az áramköröket, amelyek a szendvicsszerkezetű építés miatt nem zavarják egymást. A CD1 megépítettsége nagyon példás, a ház kivitelezése, a belső rendezettség és a felhasznált anyagok kifinomult olasz stílusra utalnak. Az előlapon minden funkció elérhető, az alumínium távirányítót elő sem kellene venni, de mégis, mert olyan szép, jól esik kézbe venni. A gombok nyomáspontja határozott kezelést kíván, kényelmi és informális funkciókkal azonban nem kényeztet az Audia. Így, az egyébként ízlésesen megalkotott kijelzőn, nincs lehetőségünk sem az album összidejét, sem az egyes számokból hátralévő időt megtekinteni. Aranyos viszont, hogy bekapcsolt állapotban átdereng egy kékes fényű Audia logó az előlapon, a kijelző pedig bár kék szegmensekkel operál, mégsem bántó a fénye. A felsőmechanikás elrendezés miatt lemezleszorítót (ami mágnes segítségével rögzíti a lemezt) kell használnunk, a fedlapot mind motorral, mind kézzel tudjuk mozgatni, reteszelése nincs. A lemez behelyezése után gombnyomásra csukódik a fedél, csak ezután indíthatjuk a lejátszást, kár, hogy ehhez két műveletre van szükség. A beolvasás villámgyors, a mechanika az árkategóriától elvárható módon halk, egyedül a fedelet mozgató villanymotoroknak van erősebb hangja. Alatta a Philips gyártmányú PRO-2-es transzport dolgozik, az alacsony jittert egy hőmérsékletkompenzált órajel-adó biztosítja, a teljes elektronika diszkrét elemekből épül fel. Az analóg kimeneti fokozat tisztán A-osztályban dolgozik, ez lehet hagyományos RCA, vagy teljes értékű XLR is. Ezek mellett természetesen megtalálható egy S/PDIF kijárat (ha valaki csak futóműnek fokozná le a CD One-t) és egy-egy SPDIF illetve USB bemenet is. Dizájnja, kivitele, de legfőképp a súly mély nyomot hagyott bennem, lássuk, mit produkál bekapcsolás után!

Audia Flight Cd One M teszt

Az igazsághoz tartozik, hogy én már évek óta nem használok CD játszót, korábban volt több is, de ilyen komoly egység még nem tette tiszteletét nálam. Annak ellenére, hogy én még bőven az ezüstlemez-kor szülötte vagyok, egy ideje már átálltam először a számítógép-DAC kombinációra, majd, később a hálózati lejátszóra. De igazából az analóg forrás(ok) az elsődleges nálam, így izgatottan vártam, milyen lesz az Audia Flight CD One M... A forgalmazó egy számomra ismeretlen márkájú tápkábelt csomagolt a lejátszó mellé, így azt használtam fel, elképzelhető, hogy ez a gyári tápzsinórja. Nagy szerencse, hogy a lemezeimet nem mind adtam el, így volt mivel etetnem újdonsült olasz ismerősömet. A meghallgatást két részre osztottam, az elsőben lemez, a másodikban számítógép szolgáltatta a hallgatnivalót. Mindkét esetben ugyanaz az ezüst Siltech kábel kötötte össze az Audiát az előfokkal, de a pécés frontendnél egy Harmonic Technology USB kábelt használtam. Ezt a kábelt hamarosan egy külön cikkben is kivesézem.

Monthy Alexander „Live at the Iridium" lemezével nyitom a sort, szerencsére ezúttal nem kellett a bejáratással foglalkoznom. Hihetetlenül tiszta és artikulált hangok törnek elő a dobozokból, a finom részletek elvarázsolnak, a dobszóló precíz, nagyon precíz, a cinek világosságot vágnak a színpadon, a koncert lüktet, él, s mindez itt, bent a szobában. Akaratlanul is a Luminhoz hasonlítom, hiszen hasonlót akkor éltem át utoljára, amikor az volt a forrás. A forrás. De ne szaladjunk ennyire előre a verdiktben, hiszen hol van még a vége... Aznap, amikor belekezdtem a meghallgatásba, igencsak dzsesszes hangulatban voltam, ezért került másodjára egy duplalemezes korong a lejátszóba, Michel Petrucciani és Eddy Louiss közös lemeze, a „Conférence de presse", azaz Sajtókonferencia. A két remek zenész nagy barátságban volt egymással, egészen Petrucciani tragikusan fiatalon bekövetkezett haláláig. Az élő atmoszféra valami egészen magával ragadó módon válik le a hangsugárzókról, a zongoraszólók és a Hammond-orgona mögött átszűrődik a közönség lelkesedése. Ha már zongora: nagyon színes, izgalmas és pergő Petrucciani játéka, amelyet nem csak kiegészítenek Louiss orgonafutamai, hanem esetenként még a show-t is ellopják a zongoristától. A klub hallgatósága szerves részét képezi a műnek, úgy kerek egész, ahogy a lemezre került. Van valami megkapó ebben a lejátszóban, a flight elnevezés jól illik rá, szárnyal, de azért kezd kristályosodni a kép: ez nem Lumin, hanem saját karaktere jogán létező produkció. Következzék egy kis filmzene, szimfonikus zenekarra írva, vezényel Varujan Kojian: „The Star Wars Trilogy". Bár elsősorban nem rajta múlnak a dolgok, de a legutolsó hangjegy et is megjeleníti a Cd One, a nagyzenekar rezdülései lekövethetőek, pont annyira részletez, hogy egy percig sem fárasztó hallgatni, izgalmas, zenei hangot hallat az olasz. A műfajnál maradva tettem fel az 1992-es Dracula film zenéjét, amit nagyon transzparensen, igen jó felbontással adott közre, a finom részleteknek köszönhetően már-már a képkockákat is a szemem elé vetítve. A 12-es track egyenesen hátborzongató, félelmetes, a lovak és a farkasok „csatája" kompaktlemezjátszótól soha nem hallott közvetítéssel tör elő, amit csak fokoz a záródal Annie Lennoxtól, meleg és bensőséges, érzelemdús előadásával. Az Audiából teljesen hiányzik a zene technokranizmusa, ami azért elég sok digitális forrásra jellemző. Zárjuk a korongozást a Dire Straits „The Very best Of" albumával, amely feltette nálam a koronát az Audiára. Dinamika és tisztaság, de legfőképpen lélek jellemzi, amit az olasz nyújtani tud. A „Private Investigation" vagy a „Your latest Trick" olyan zenei élményt nyújtott, amelyhez csak tényleg a Lumin fogható. Ez már nem egyszerűen hifi, nem fizikai paraméterek tollbamondása, hanem olyasvalami, amit sokan keresnek a zenében. Zene 16 biten. A „Local Hero".

Audia Flight Cd One M teszt

Ígértem, hogy megfülelem számítógépről is a hangját. Elővettem hát az erre a célra tartogatott laptopot, majd hozzáfogtam egy egyszerű kísérlethez. De ha már számítógép, akkor Internet. Azért ez nem nagyon megy az olaszoknak. Nem csak az Audiának, hanem a praxisomba akadt többi olasznak sem. Tudniillik 2014-et írunk, a megfelelő meghajtóprogramokat (sőt, semmilyet) azonban nem tudtam letölteni a honlapjukról, szerencsére a hazai forgalmazó a segítségemre sietett, sőt, stílusosan CD-n is megkapjuk őket a lejátszó mellé. Eredetileg egy Apple MacBook Air alól szerettem volna meghallgatni, de ezen a „legújabb" oprendszer volt, amihez éppen egy éve ígéri az Audia a támogatást. Így maradt a Windows 8 és a Foobar (azért ez sem rossz). Elsőként arra voltam kíváncsi, miben más a hang, ha ugyanazt a felvételt lemezről, majd rippelt wav-ból hallgatom vissza. Jelentem, az USB átalakító DAC-ba integrálása nagyon jól sikerült!  A továbbiakban leginkább nagyfelbontású anyagokat hallgattam, elsősorban FLAC formátumban és közben megpróbáltam felidézni emlékeimben a nálam járt, többnyire kitűnő minőségű DAC-okat. Hasonló élmények értek, mint amikor lemezeket hallgattam. Egy cseppet sem érzem úgy, hogy az USB csak kényszerből került volna be. Teljes értékű bejáratot kínál, kitágul vele a világ, rugalmasabb és egyszerűbben kezelhető lesz minden. Nagy előny, hogy a lehetőség adott: választhatunk. Annak fényében pedig, hogy közel évtizedes technikát csiszolgatnak az olaszok, a helytállása különösen tiszteletreméltó. Hivatkoztam párszor a Luminra. Az Audia nem Lumin. Ezért a hangja sem olyan. De mégis, fura módon, számtalan digitális frontend meghallgatása után, az egyik legzeneibb lejátszó, ami valaha nálam járt. De a világ változik, ez a változás pedig napról napra egyre gyorsul. Azt gondolom, a kompaktlemez elérte határait, a nagy gyártók is a hálózatos, számítógépes lejátszás felé fordulnak, a kiolvasást alapjaiban megváltoztató, felértékelő újítást már nem tudnak letenni az asztalra. A kiolvasás ugyanis nem redundáns. A hibajavító algoritmusok találati aránya bőven alatt van a stream-elt protokollokénak, már csak azon egyszerű oknál fogva, mert ott az adatvesztés nem megengedett. Ezzel nehéz a CD-nek versenyre kelni.

Az Audia Flight CD One mégis megpróbálja. Az ár, amit fizetünk érte, nem kevés. Mégsem csak illúziót veszünk, hanem valami mást is. Elképzelhető, hogy van olyan húszdekás USB DAC, ami partiba lenne vele. A 280SL Mercedest is legyorsulja szinte akármelyik mai kompakt, meg kevesebbet is eszik, de a stílus... Az valahogy hiányzik. A lenyugvó napnak is van ereje, mondja a reklám. Potens készülék ez, összemérhető bármely gyártó bármelyik hasonló termékével. Aki lemezgyűjteménye mellé keres játékost, vegye fontolóra az Audia Flight CD One-t. Az utolsó mohikánt.

 

forrás: hifipiac.hu